Edward O. Wilson, a Harvard egyetem biológusa már 1993-ban úgy becsülte, hogy évente 30 000 faj hal ki, amely a természetes háttérkihalás több tízezerszerese. Számos biológus szerint ezzel a Föld beléphet a hatodik tömegkihalás korszakába. A Természet Világa című folyóirat 1996-ban Biodiverzitás címmel tematikus különszámot szánt a témának. A közvetlen okok összetettek: a biokémiai szennyezés, a természeti erőforrások túlhasználása, az óceánok savasodása, a túlhalászat, az intenzív monokultúrás mezőgazdaság, erdőirtás, a városiasodás, az úthálózat, a folyók szabályozása, a klímaváltozás, az ökológiai folyósok megszüntetése stb. Ám mindegyik ok mögött emberi tevékenység áll.

Kétezerben két neves kihaláskutató: Stuart Pimm és szerzőtársa, Peter Raven a Biodiverzitás: a kihalás számokban című Nature-írásukban felhívták a figyelmet arra, hogy az emberiség a biológiai sokféleségben gazdag élőhelyeket (pl. az ázsiai trópusi esőerdőket) szisztematikusan pusztítja. A Természetvédelmi Világszövetség(IUCN) a veszélyeztetett fajokat különféle kategóriába sorolja. A kipusztult mellett a vadonban kipusztult, súlyosan veszélyeztetett, veszélyeztetett, sebezhető, mérsékelten veszélyeztetett, nem veszélyeztetett, adathiányos értékek léteznek. Adathiányos elemeknél informálisan a valószínűleg kipusztult és a valószínűleg a vadonban kipusztult értékek is használatosak. Széles körű egyetértés alakult ki a különböző természettudósok között, hogy a biodiverzitás, a biológiai sokféleség rohamos mértékben csökken. Ennek következményei beláthatatlanok. Úgy tűnik, hogy a biodiverzitás (az emberben némiképpen a vérnyomáshoz hasonlóan) egy összegző jel, amely az ökoszisztéma állapotának legfontosabb indikátora.

Túlzó állítás?

Lomborg 2001-ben megvádolta a kutatókat, hogy eltúlozzák az ember hatását a biodiverzitás csökkenésére. A most megjelent közlemény ezen vádra adott reakciónak is tekinthető.

A kutatók az 1500 és 1900 óta kihalt gerinces fajokat vizsgálják az IUCN adatai alapján. E/MSY-értékként a Barnosky és munkatársai által javasolt (2011-ben, a Nature közleményükben szereplő) értékekkel számolnak. Ez emlősök esetében 1,8, amelyet a szerzők felkerekítenek 2-re. A szerzők a gerincesek hagyományos osztályozását használják (halak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök) és mindegyik osztály esetében a kihalt fajok számát vizsgálják. Kétféle értéket is használnak: egy erősen konzervatívot (kizárólag az IUCN által kipusztultnak tekintett) és egy konzervatívot (IUCN által kipusztultnak, vadonban kipusztultnak és valószínűleg kipusztulnak tekintett).

A publikált adatok szerint bármelyik gerinces osztályra igaz, hogy a természetes kihalási rátánál jelentősen magasabb a jelenlegi kihalási értéke. A kétéltűek, az emlősök és a halak értékei rendkívül magasak. Külön riasztó, hogy az 1500 óta és az 1900 óta eltelt adatsorok összehasonlítása egyértelműen gyorsuló tendenciát mutatnak: a fajkihalási érték növekszik. Kétéltűek esetében a konzervatív értékelés szerint 1900 óta 146 faj halt ki, a természetes fajkihalási érték 2 lenne.

Megfelelő adatok hiányában a jelen tanulmány a gerinceseken kívül más élőlénycsoportot vagy egyes populációk csökkenését nem vizsgálta. A jelenleg ismeretlen tényezők (pl. a fajszám, az egyedszám, a fajkihalás vagy az egyedszám időbeli változásai) ellenére kijelenthető, hogy a kipusztulási ráta rendkívül magas és növekszik, ami megalapozottá teszi, hogy a hatodik tömeges kihalás kifejezést használjuk. Ám a folyamat talán még megállítható.





Következtetések, reakciók

Nyilvánvaló, hogy mára az ember vált a legmeghatározóbb alakító erővé a bioszférában. A biodiverzitás rohamos csökkenése és a fajkihalás is összefüggésben áll az emberi populáció növekedésével, a technológiai fejlődéssel, a társadalmi egyenlőtlenséggel, az energiatermeléssel és a túlfogyasztásával (különösen a felső szocioökonómiai státuszba tartozók fogyasztási szokásaival).

Minden kutató számára ismert, hogy a metodikai okok, új felfedezések, statisztikai módszerek bizonytalanságai miatt a különböző mérőszámok, értékek változnak, pontosodnak. Feltehetően pár évtizeden belül a fajok száma, az egyedszámok és a kihalási háttérértékek is jobban meghatározhatóak lesznek. A következmények még nem láthatóak pontosan, de az biztos, hogy az emberiség eddig nem látott mértékben pusztítja a bioszférát, és mivel annak része, így saját magát is.

Ugyanakkor egy 2015-ös közleményben publikált értékek – a korábbi 10 000-szeres becsléshez képest – sokak számára azt fejezte ki, hogy még van lehetőség a beavatkozásra, megfelelő beavatkozásokkal lassítható a biológiai sokféleség rohamos csökkenése, de biztos, hogy a rendelkezésre álló idő is csökken.

A közleményt számos helyen ismertették a médiában és sok reflexió érkezett rá, ezek közül talán Jan Zalasiewizc (Leicester University) paleobiológus írása emelhető ki. Az ismert kutató szerint szerencsés, hogy a felméréshez a gerinceseket választották, mert az egy jól kutatott, monitorozott csoport. Az emberi dominanciát jól kifejezi, hogy a gerincesek biomasszájának 1/3-át az ember teszi ki, másik 1/3-át az ember által tenyésztett haszonállatok. Zalasiewizc a közleményhez írt hosszú kommentárjában a jelenlegi rohamos fajkihalásért az iparszerű mezőgazdaságot teszi leginkább felelőssé, és kiemeli, hogy a tömegkihalás megállítására még van lehetőségünk, de nincs sok időnk.